Donald Trump második elnöksége – az észak-atlanti szövetség értékével szembeni szkepticizmusa, az Oroszország felé való diplomáciai nyitása és az európai biztonsági rendszer felforgatására tett törekvései mentén – az amerikai nukleáris védőernyőbe vetett hitet is megingatta Európában.
Ez az időzítéstől függetlenül bármikor súlyos problémákat vetne fel Európa védelmét illetően, de annak fényében, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök és beosztottjai időszakos atomfenyegetésekkel próbálják borzolni a nyugati és ukrán kedélyeket, különösen rosszkor jött az amerikai megbízhatóság megkérdőjelezése.
Emmanuel Macron francia elnök, a stratégiai autonómia – vagyis az Egyesült Államoktól való függés csökkentésének – régi prófétája kapva kapott is a lehetőségen: a tavasszal közölte, hogy hajlandó kiterjeszteni a francia nukleáris védőernyőt Európára, amely ötletre Friedrich Merz német kancellár is fogékonynak tűnik.
A francia védőernyővel ugyanakkor felmerül néhány elég világos probléma. Egyrészt a francia belpolitikai helyzet fényében nem lehet benne bízni, hogy Macron ajánlata szilárd, hosszabb távon is megbízható politikai alapokon áll. A legnagyobb parlamenti frakcióval bíró szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés ellenzi a francia védelem kiterjesztését, miközben egy friss – a jobboldali Hexagon agytröszt által megrendelt – felmérés szerint a párt fiatal arca, Jordan Bardella a legtöbb potenciális jelölttel szemben képes lenne megnyerni az elnökválasztás második fordulóját, és a legnépszerűbb centristával, Edouard Philippe volt kormányfővel is 50–50-re áll.*A felmérés egyébként a Nemzeti Tömörülésen belül is feszültségeket keltett, az első fokon az elnökválasztási indulástól eltiltott Marine Le Pen a Le Monde szerint az eltávolítását célzó beavatkozásnak tartja a pollt.
A másik, atlantista hangok által felhozott kifogás, hogy a francia – vagy akár a brit – atomarzenál nem képes kiváltani az Egyesült Államok nyújtotta védelmet. Franciaország 290 nukleáris töltettel rendelkezik, az Egyesült Királyság 250-nel, szemben az Egyesült Államok és Oroszország fejenként nagyjából 1700 és 1900 aktív, illetve 2600 raktározott töltetével. A francia és brit arzenál számának növelése jelentős anyagi befektetést és minimum egy évtizedet igényelne, ezért a számszerű megközelítés szerint nem képesek rövid távon biztosítani Oroszországgal szemben a kölcsönös megsemmisítés rémét (vagyis azt, hogy egy orosz támadás esetén a francia vagy brit ellencsapás képes elpusztítani Oroszországot), és így nem tudják érdemben elrettenteni Moszkvát attól, hogy a múlthoz hasonlóan a jövőben is katonai eszközökkel próbálja gyengíteni Európa keleti végeit.
A nukleáris erőfölény ilyesfajta számszerű elemzése ugyanakkor régóta viták tárgya a politikatudományban, és a katonákkal és politikusokkal szemben a politológusok egy jelentős része úgy tartja: az atomfegyverek száma nem sok hatással van egy állam vagy szövetség elrettentési képességére nézve, a nukleáris erőfölény az atomtöltetek halmozásával nem érhető el. Ugyanakkor egyes újabb spekulációk szerint mindez a közeljövőben a technológiai fejlődéssel megváltozhat.
Nem a számokról, a szándékról szól
Ezen elképzelés relatíve hosszú múltra tekint vissza, a nukleáris stratégia egyik legnagyobb alakja, Robert Jervis már 1984-ben illogikusnak nevezte az akkor is népszerű elképzelést. Akkortájt Ronald Reagan elnöksége alatt az Egyesült Államok stratégái attól tartottak, hogy a Szovjetunió számszerű és technológiai fölénybe kerülhet Amerikával szemben a nukleáris (és a konvencionális) csapásmérést illetően. Részben ez motiválta Reagan csillagháborús terveit is, amely egy, a szovjet ballisztikus rakéták – és így a kölcsönös megsemmisítés elvének – kiiktatására képes védőernyő kialakítását célozta.
Jervis ezzel szemben úgy vélte, hogy az effajta, a konvencionális hadviselés esetében érvényes gondolkodás az atomfegyverek korában már nem érvényes: a nukleáris csapás pusztításával szemben nem létezik hatékony stratégia. Bőven elegendő, ha egy állam képes fenntartani az ellencsapás képességét, és ezzel biztosítani az ellenséget arról, hogy egy atomcsapás mindkét fél teljes pusztulásához vezetne.
Minden ezen túlmutató fegyverhalmozás értelmetlen, sőt káros lehet. Ha egy állam nem képes kiiktatni az ellencsapás képességét ellenfele számára – márpedig erre a jelen technológiai színvonalon egyelőre senki sem képes –, akkor stratégiai szempontból lényegtelen, ha az egyik fél valamivel több atomtöltetet képes kilőni. Az erőfölényre való törekvés azonban az ellenség részéről is értelmetlen fegyverkezési versenyt szül: a lemaradás fals érzete növeli a stratégiai instabilitást, és ezzel a valós összeütközés esélyét. Más szóval minél többet riogatják egymást a nagyhatalmak, annál nagyobb az esélye, hogy valaki elveti a sulykot.
Hasonló érvek mentén értékelte újra a helyzetet James Lebovic, a George Washington Egyetem professzora egy 2023-ban megjelent könyvében, amely alapvetően az amerikai nukleáris stratégiával foglalkozik, de megállapításai a jelenlegi európai helyzet fényében is érdekesek. Lebovic szerint az amerikai atomstratégiai gondolkodás a hidegháború után is megrekedt a hidegháborús keretek között, és arra korlátozódott, hogy az Egyesült Államoknak és ellenségeinek mennyi atomtöltete, milyen célba juttatási technológiája van, és ezek hogyan oszlanak el földrajzi szempontból.
Lebovic szerint ezek nem feltétlenül döntőek az elrettentést illetően, a számszerű erőfölény pedig önmagában nem jár valódi stratégiai értékkel. Egyrészt szerinte az effajta gondolkodás elfedi, hogy a töltetek számánál számos más katonai faktor fontosabb egy válság során: a konfliktussal járó áldozatok elviselésének hajlandósága, az egyes katonai irányítási és vezérlési rendszerek jellege és az előrejelzési képességek fejlettsége is nagyobb hatással lehet a végkimenetelre, mint pusztán a számszerű fölény.
A másik, nagyobb probléma szerinte, hogy a számszerű gondolkodás mögött háttérbe szorult az amerikai stratégiában az ellenség stratégiai szándékának felmérése, annak világos megismerése, hogy milyen politikai, társadalmi, pszichológiai és szervezeti faktorok magyarázzák az egyes államok magatartását a válságok és konfliktusok során, és milyen megfontolások mentén döntenek a konfliktus elkerülése mellett.
Ezen elképzelés szerint az amerikai döntéshozók rendre arra fókuszálnak, hogy egy adott ellenséges ország mire lehet képes, nem pedig arra, hogy valójában mik a stratégiai céljai. Az Egyesült Államokat nem az foglalkoztatta, hogy a szovjetek el akarják-e pusztítani az országot, hanem hogy képesek-e rá; gyakran pedig hajlamosak voltak saját elképzeléseiket kivetíteni a szovjet félre, és abból kiindulni, hogy a szovjeteket is hasonló stratégiai szándék mozgatja, mint őket. Ez a valóságban nem mindig volt így, így az ellenség szándékainak félreértelmezése szükségtelenül növelte a feszültséget és a konfliktus esélyét – ez a jelenség pedig ahogy a hidegháború alatt, úgy az Egyesült Államok jelenkori Kína-politikájában is tetten érhető.
Egy idén áprilisi virtuális akadémiai kerekasztal keretében a téma számos további kutatója nagyrészt egyetértett Lebovic megállapításaival és a numerikus erőfölény értelmetlenségével. Sőt, Maria Rost Rublee, a Melbourne-i Egyetem kutatója szerint az atomstratégiával foglalkozó számszerű elemzések egy általános problémája, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják a nem számszerűsíthető – emocionális, pszichológiai vagy szervezeti – faktorokat, ebből fakadóan hibás alapvetésekre épülnek.
Világos kommunikáció
A fentiek tanulsága a francia védőernyőt illetően, hogy nem az atomtöltetek száma lesz a döntő Oroszország elrettentését illetően. Ennél fontosabb Lebovic megfogalmazása szerint egy minimális elrettentő képesség fenntartása a stratégiai célok és vörös vonalak világos kommunikációja mellett, amelyek mentén a szövetségesek és ellenségek számára is egyértelmű, hogy mikor, milyen körülmények mellett lendülne támadásba a francia Force de frappe.
Ez persze nem jelenti, hogy a francia és/vagy brit atomernyő megoldást jelentene Európa stratégiai kihívásaira. Egyrészt a stratégiai célok világos kommunikációja a jelenlegi európai és belpolitikai helyzetben legalább olyan nehézkes dolog, mint a töltetek számának növelése, hiszen ehhez a francia atomdoktrína világos átformálására és az ennek betartására vonatkozó bepolitikai egység megteremtése kellene.
Másrészt a vörös vonalak világos meghúzását az orosz stratégiai szándék értelmezése is nehezíti. Moszkva a közelmúltban jóval nagyobb biztonságpolitikai kockázatvállalási hajlandóságot mutatott határvidékein, mint Európa nyugati államainak vezetői. Ebből fakadóan valós kérdés, hogy meddig lennének hajlandóak elmenni Párizsban vagy Londonban, ha az oroszok például a balti országokat kezdenék katonai erővel fenyegetni. Ez a dilemma ugyanakkor az Egyesült Államok esetében is fennáll, sőt Franciaország számára valójában az EU-tag balti államok (vagy bármely más térségbeli ország) fenyegetése komolyabb közvetlen biztonsági és gazdasági fenyegetést jelent, mint Washington számára.
Vannak emellett stratégiai ellenérvek is a minimális ellencsapást elegendőnek tartó elméletekkel szemben. Az egyik alapvető probléma, hogy a valóságban a döntéshozók nem értenek egyet Jervis vagy Lebovic bölcsességével, nem bíznak az ellenségben, nem tartják kiszámíthatónak az ellenség szándékát és stratégiai céljait, és ebből fakadóan szeretik túlbiztosítani magukat. Ez motiválja például Kína jelenlegi rohamléptű atomfegyverkezését is: Pekingben nem bíznak benne, hogy a 600 töltetük elegendő lesz az Egyesült Államok elrettentésére.
Matthew Kroenig, a Georgetown Egyetem professzora és az Atlantic Council nevű washingtoni agytröszt alelnöke – és e minőségében hivatásos biztonságpolitikai héja – egy 2018-as könyvében amellett érvel, hogy egy nagyobb atomarzenál számos stratégiai előnnyel bír. Egy nagyobb és fejlettebb arzenállal az adott állam képes hatástalanítani az ellenség csapásmérő képességének jelentős részét, és így mérsékelni az elszenvedett károkat. Másrészt az atomfenyegetés gyáva nyúl-játékában nagyobb valószínűséggel rántja el a kormányt az, aki mögött kisebb arzenál van, emiatt a numerikus vagy technológiai erőfölény valós politikai előnyökkel jár.
Technológiai fejlődés
Egy másik potenciális probléma, hogy a nukleáris erőfölény létezésétől függetlenül egyesek szerint a technológiai fejlődés a kölcsönös megsemmisítés realitását és ebből fakadóan az nukleáris elrettentés logikáját is alááshatja.
Eddig az ellencsapás képessége nem volt veszélyben: az atomrakétákat hordozó tengeralattjárókat nem lehet valós időben követni, ezért azok mindig rejtve maradnak az ellenség előtt; nem létezik ballisztikus rakéták nagyobb tömegét száz százalékos pontossággal kiiktatni képes védelmi rendszer; egy atomcsapás megindítását pedig a célzott ország jóval az előtt képes észlelni, minthogy a rakéták becsapódnának, így az ellencsapást is meg tudja indítani elpusztítása előtt (az Ukrajnában bevetett orosz Oresnyik hiperszonikus fegyver például 15 percig repült Dnyipróig).
Charles Glaser, az MIT professzor emeritusa – a nukleáris erőfölény egy régi tagadója – a Journal of Strategic Studies nevű biztonságpolitikai folyóirat idén év elején megjelent különszámában ugyanakkor felveti, hogy a technológiai fejlődéssel az ellencsapás képességéből fakadó kölcsönös elrettentés is elillanhat.
- A kiberhadviselés fejlődésével egyesek képessé válhatnak kiiktatni vagy erősen korlátozni a másik ellencsapási képességeit. Bár az atomfegyvereket vezérlő rendszerek pont ezért zárt és jelentős emberi beavatkozást igénylő „buta” rendszerek, a veszély nem teljesen kiiktatható.
- A megfigyelési képességek fejlődésével lehetővé válhat az atomfegyvereket hordozó repülők és tengeralattjárók jobb nyomon követése és kiiktatása, ami megkérdőjelezné az ellencsapás képességét.
- Donald Trump ismét elővette egy átfogó rakétavédelmi rendszer – „aranykupola” – tervét, ami megkérdőjelezheti a kölcsönös pusztulást, bár ennek technikai megvalósítása nagyon messze van.
- A hiperszonikus fegyverek elterjedése jelentősen csökkentheti a kilövés és a becsapódás között eltelt időt és egyes feltételezések szerint az észlelést is.
- A mesterséges intelligencia és a kvantum-számítástechnika pedig a stratégiai diskurzusban is elindította a csodaváró narratívákat, amelyek beláthatatlan katonai áttörést várnak az egyelőre gyerekcipőben járó területektől.
A kötet egyes szerzői felhozzák, hogy ugyanazok a technológiák, amelyek növelik a támadás potenciális hatékonyságát, a védekezés fokozására is felhasználhatók, ebből fakadóan nem egyértelmű, hogy a fentiek mentén valóban nagyot változik-e majd az atomháború költség-haszon egyenlete, és megtörik-e a kölcsönös elrettentés logikája.
Ezzel együtt a fenti fejlemények azt feltételezik, hogy – az amerikai védőernyő megkérdőjeleződése esetén – a francia és a brit képességeket is jelentősen fejleszteni kell majd, még ha nem is pont a töltetek számának, hanem a célba juttatás eszközeinek modernizálásával, illetve az ellenséges csapás erejét mérséklő rendszerek, technológiák javításával.
Franciaország ugyanis az 1990-es években leszerelte szárazföldi atomrakéta-arzenálját, most csak harci repülőgépeken és tengeralattjáróról indítható fegyverekkel rendelkezik. Az Egyesült Királyság ennél is szűkösebb opciókkal bír, az ellencsapás képességét pusztán tengeralattjáróról indított rakéták adják, ami – amerikai védőernyő híján – súlyos hátrány: az elvben rejtett tengeralattjárók a rakétaindítással felfedik pozíciójukat, és így kiiktathatók, azaz önmagukban mérsékelt ellencsapási képességet jelentenek.
Világ
Fenn lehet-e tartani sok pénzzel a NATO-egység látszatát?
A katonai szövetség vezetése a kiadások emelésével békítené meg Donald Trumpot, de az amerikai vezetés ideológiai alapvetéseivel is számolni kell.
A magyar autószalonokig gyűrűzik a BYD által felpörgetett kínai árháború hatása
Amíg eldől, melyik lesz a világszerte megerősödő két-három kínai autómárka, sok gyártó próbálja a külföldi piacokon is kiszórni készleteit.
Mindenki arra számít, hogy Trump úgyis félrerántja a kormány
A piacok optimisták, pedig egyelőre nem látszik, hogyan születhetne egyezség például az USA és az EU között. Közben ráadásul Kína is bekavarhat.
Fontos
Tehetetlen a kormány, az árnyomás utat tör magának a gazdaságban
A kormány infláció elleni hadjárata nem hozza a várt eredményt, több szektorban is elkezdtek ritkulni az akciók, néhány bank a lakáshiteleknél szigorít.
Külföldről akar hitelt felvenni a kormány a választás előtti osztogatásra
Hamarosan megtudhatjuk, hogy vevők-e erre a hitelezők, és mekkora kamatot kérnek cserébe. Könnyen lehet azonban, hogy ez a pénz sem lesz elég.
Befogott orral, de venniük kell a dollárt a befektetőknek és jegybankoknak
Megingott az Egyesült Államok kivételességébe vetett hit, de az ország pénzügyi rendszerének és a dollárnak egyelőre még nincs igazi alternatívája.
